Színjátszóink tavasza
A színpadon szereplő gyermek élettől, izgalomtól sugárzó arcáért, játékba belefeledkezett tekintetéért, az éppen születő produkciót kísérő féltő egymásra-figyelésért érdemes diákszínházat csinálni. Na meg az együvé tartozás mozdulatokból, érintésekből, szavakból, nevetésekből, megrendülésekből szőtt érzéséért. Mert már a születés előtti események is feledhetetlenek: a reménykedő rácsodálkozás, ahogy megfogan az ezt játsszuk ötlete, az első rugdalózások, majd a növekvő bizonyosság a világra jövő darab, mindnyájuk közös gyermekében, ahol mindegy már, milyen nemű lesz a kicsi, a miénk lesz, hogy aztán jöjjön az igazi katarzis, a sokat emlegetett születés, a bemutató napja. A szülés (az előadás) – amatőrök lévén – ugyanúgy egyszeri és megismételhetetlen, mint az ember esetében, de az utód maga a közös élmény, a hozzá vezető út, s mindaz, ami általa a csoport tagjaiban megváltozott.
Saját útjukat járva mindkét színjátszós közösségünk átélte a fenti élményeket. Az első időszak összekovácsoló gyakorlatait, önfeledt improvizációit már a darabok témáinak elemzését, mélyítését, a választott szerepek felépítését, a közös és egyéni ötletek megszületését szolgáló munkaformák váltották fel. A szereposztást szabályos casting keretében végeztük, ahol mindenki kipróbálhatta magát emelve a születő produkciók tétjét, eközben tanultuk a tapintatos értékelést, esetenként a bölcs bírálatot. A folyamat legkényesebb szakasza az utolsó próbák időszaka. Ekkor véget érnek a kísérletezések, az improvizációk rögzülnek, a szöveg kötötté válik, a szerepek állandósulnak, s az addig a gyakorlatokban lubickoló gyerekszínjátszó életkori és szakmai tudatosság híján könnyen elidegenedik a fegyelmezett, alázatot követelő és kitartó csapatmunkát igénylő összpróbáktól. Ha kellő lelkesítéssel, dicsérettel és humorral fűszerezve ezt az időszakot átvészeljük, akkor remélhetjük, hogy ott, ahol a pedagógia lassan véget ér, ott kezdődik valami művészet, valami színház-féle. A tavaszi bemutatóink visszhangja azt jelezte, hogy sikerült megközelítenünk ezt az ideát.
A népi színjátékos hagyományokból építkező első csoportunk keresetlen egyszerűséggel játszotta el Petőfi örökbecsű művét, A helység kalapácsát. A darabválasztást a csoport tagjai között fellelhető tehetséges fiúk egyéni kvalitásai inspirálták. Közülük is kiemelkedik a címszerepet játszó Büki Bence, a tapasztalt, nagy munkabírású színjátszós, aki fellépésével, orgánumával, lendületes alakításával alkata ellenére is képes tartós figyelemre késztetni a nézőket. Fillár Csongor színeivel, rendkívül sokféle arcával, komikus vénájával nagyszerűen alakította az intrikust, Müller Bálint pedig érzékeny, rejtőzködő tónusaival keltette életre a mélabús hősszerelmest. Emlékezetes pillanatokat okozott még Feiszthammel Brúnó vérbőn hadonászó Palkója, Hámory Milán blazírt bírója, Czibolya Zoltán tüsténtkedő csizmadiája. A lányok a darabbal együtt élve és mozogva falusiak, kikiáltók, narrátorok és rezonőrök sokszínű kavalkádját alkották. A műben fontos szerepet kapott az invokációt megszólaltató erőteljes kar, és a helyszíneket megsokszorozó, némafilmeket idéző árnyjáték.
Nem kevés dramaturgiai munkát jelentett az Abigél színpadra állítása. Míg Petőfi vígeposzát a csapatmunkával megerősített egyéni alakítások megszületésének igénye vitte színre, addig az osztálytársakból szerveződő második csoport szereplését javarészt a folyamatos színpadi jelenlét és az együttes játék jellemezte. Darabunkkal az egyén és közösség viszonyát vizsgáltuk a regény első részét felölelő eseménysor bemutatásával, ami Gina érkezésétől, első botlásain, kiközösítésén át az emlékezetes óvóhelybeli megbocsátásig tart. A drámai sűrítésen kívül a játék közben eltartottuk magunktól a játszók által az életben gyakran megélt helyzetet, s a darab készítése közben Gina tetteinek, gondolatainak értelmezésével rendre reflektáltunk is rá. Vitay tábornok lányának szerepében Nyőgéri Luca és Hortay Csenge is remekelt, mindketten meggyőzően alakították a gyökereit, biztonságát vesztett, a többiek szeretetéért titokban sóvárgó, riadtságában hibázó idegent. Az árkodi leányközösség mindenesének számító Kis Marit hatalmas energiával Vajda Nóra elevenítette meg, a vágyaktól feszített, de rokonától rezignálttá fonnyadt Torma Piroskát a tehetséges Iveszics Vanda alakította a többi lány elsöprő lendületű közös jeleneteitől kísérve. Zsuzsanna testvér alakját a ballagó Dravecz Luca csendes együttérzéssel formálta meg. A regénybeli tanárok szerepébe két legendás régi színjátszós ugrott be Győri Barnabás és Berkes Bence személyében, a lányát remegve szerető tábornokot pedig Lévai Attila tanár úr keltette életre.
A darabokkal háromszor is megörvendeztettük közönségünket. Gyerekkorú nézőink jót mulattak a szélestenyerű helységi kovács kacskaringós kalandjain, és együttérző, feszült figyelemmel követték a Matula Intézet növendékeinek sorsát, mindkétszer társaik játékának hatása alá kerülve. Míg a szülőknek, rokonoknak szánt előadás egyszerre volt a gyermekei tehetségében gyönyörködő és a témaválasztásért hálás közönség hol elérzékenyült, hol zajos ünnepe.
Papp Zoltán
