…mert a kép itt marad…

Gondolatok egy művészeti szakkör kapcsán alkotásról, alkotókról, közösségről

Képek vesznek körül mindenhol, mert az ember a képen keresztül tapasztalja és érti meg a valóságot, ami legalább annyira szubjektív és személyes, mint amennyire objektív és kollektív is.

A képzelet összetett folyamat, amely nem csak „belső képeket” foglal magába, hanem a külvilág tárgyaival, eseményeivel kapcsolatos érzéseket és személyes tapasztalatokat is.

Már az ókori tudós, Arisztotelész is a képzeletet a gondolkodás fő közegének tekintette (kognitív térkép, gondolati kép, káprázat, álomképek, testkép, emlék- vagy eidetikus kép, fantom (végtag) kép, képzeleti kép).

A reproduktív képzeleti működés során képzeletünk újra megalkotja, megrajzolja azt, amit már mások elképzeltek. Például a szépirodalmi művek élvezete lehetetlen lenne e képzeleti működés nélkül.

A produktív képzelet működése során pedig egy új, teljesen önálló képzeleti képet hozunk létre, amely a valóság keretein belül marad. A művészek, feltalálók, alkotók, tudósok munkája lehetetlen lenne a produktív képzelet nélkül. A produktív képzelet segítségével olyan képeket hozhatunk létre, amely a valóság eddig ismeretlen részleteire világít rá.

De hogyan is jön ide ez a pár „tudálékos” mondat?

Több mint 0 éven keresztül működött egy alkotókör, nevezzük szakkörnek, ami az utolsó néhány évben fokozatosan elhalt. Létét veszélyeztette, majd tényszerűen felszámolta a finanszírozás anyagias kényszere és az ezt elfogadó belenyugvás szomorú ténye.

Ez most a Széchenyi Terv Társadalmi Megújulás Operatív Programjának köszönhetően a Civil Közösségek Háza segítségével ismét él, és reményeink szerint életben is marad.

E program támogatásával vágtunk neki ismét egy alkotókör szervezésének elsősorban általános iskolás felső tagozatos diákok részére. Tapasztalatok voltak bőven, de valamit újra kezdeni nem mindig egyszerű.

Beszereztük a kötelező anyagokat, elindultunk, és azzal a reménnyel tettük ezt, hogy munkánk eredménye egy kiállításban fog majd megjelenni, amire készülünk, izgalommal várjuk.

Mi mindent tanulhatunk egy művészeti alkotókörben, egy baráti közösségben? Miféle mesterségbeli, technikai fogásokat, jellemformáló tapasztalatokat lehet itt elsajátítani?

Nem sorolom részletesen, de sokat és némi malíciával körítve, minél többet látunk, tapasztalunk belőle, annál több lehetőség nyílik meg előttünk.

Alkotómunkát technikai-, mesterségbeli ismeretek, szakmai begyakorlottság nélkül lehetetlen magas szinten végezni. Elköteleződni, egy kitartást és nem minden pillanatában sikert ígérő elmélyült, nagyon individuális munka mellett, ugyancsak bátor döntés. De a siker és a képzőművészet természete ilyen!

Mégis sok gyerek vállalkozott erre, és bizonyára még többen is jöttek volna, ha a sport, a színjátszás, a zenetanulás, a különórák vagy épp a családi programok el nem vonják őket. A képzőművész magányos munkát folytat, talán a legmagányosabbat, hiszen rajzolni, festeni, mintázni nem lehet csoportban, de még párban sem. De a mi munkánk arról is szól, hogy néha oda-oda pillantunk a másikra, ellesünk az ügyesebbtől egy technikai fogást, „elcsenünk” egy gondolatfoszlányt, esetleg egy témát, együtt munkálkodunk, beszélgetünk a műveltség e fontos területéről, belepillantunk a múltba, régi mesterek műveibe, és persze megismerjük a jelenkor műveit, alkotóit. És néha persze együtt alkotunk csapatban, mint a régi mesterek és tanítványok.

Voltunk pécsi festőművész műtermében és még készülünk más alkotókhoz is, jártuk a várost, a parkokat, hogy összeszedjünk minden „kacatot” amiből kollázs készíthető, megismertük a nyomdafesték illatát, a présgép működését, a gipsz, az agyag a papír tulajdonságait. Színeket kevertünk, beleszagoltunk a lenolajba és a terpentinbe. Bajlódtunk ragasztóval és fóliákkal, fényképezőgéppel, de még grafikai programokkal is, hogy digitálisan is „modernek” legyünk. Hiszen mi már a 21. század gyermekei vagyunk, akiknek a technikai képalkotás is lételemük.

De mi lesz a tárggyal, képpel, ha elkészült, s a bemutatónak, a kiállításnak is vége van?

A műalkotás, a kép egy idő után saját útját járja, nincs már szüksége mesterére, aki teremtette. Galériában, kiállítótérben, egy lakásban, iskolák, középületek folyosóin, néha egy gyűjteményben vagy múzeumban találja meg végleges helyét. Díszít, üzen, felráz és véleményformálásra késztet. Ahol megjelenik nincs tovább üres tér, mert egy időkapszulaként folyton tudósít, őrzi a pillanatot, amiben
létrejött. Az alkotó, de a szemlélő korát is őrzi, és néha a kettő egymásra pillantva, egymást megértve üzen egymásnak.

Altamira festői, a hieroglifák képírói, a katedrálisépítők, a reneszánsz és a barokk nagynevű mesterei, korunk képkészítői, filmrendezői, operatőrei nekünk üzennek.

Mi is megtesszük ezt abban a reményben, hogy a képek, amiket készítettünk, jó szemekre és őszinte szívekre találnak. A kiállításunk még ellőttünk van, 2013 őszén várunk minden nyitott, kíváncsi érdeklődőt.

S akik mindezt elképzelték és megvalósították: Bánáti Marci, Baranyai Andris, Király Lili, Keresztes Kitti, Farkas Virág, Ács Panna, Ruszkai Sári, Dudás Réka, Sárosi Panna, Babity Mira, Németh Sára, Kóta Léna, Bíró Bori, Kengyel Enci, Horváth Luca, Szabó Fanny, Tóth Emese, Kadlicskó Gréta, Vasvári Zénó, Péterffy Bazsi, Hideg Fruzsi, Kőhegyi Patricia, Juhász Míra, Baróthy Beni.

Nos, lehet hogy ez a lista nem végleges, és szeptembertől lesznek még érdeklődők, alkotni vágyó lányok és fiúk, akik csatlakoznak hozzánk és nem felejtik, a képek itt maradnak, és…