Színjátszóink tavasza

A színpadon szereplő gyermek élettől, izga­lomtól sugárzó arcáért, játékba belefeledke­zett tekintetéért, az éppen születő produkciót kísérő féltő egymásra-figyelésért érdemes di­ákszínházat csinálni. Na meg az együvé tarto­zás mozdulatokból, érintésekből, szavakból, nevetésekből, megrendülésekből szőtt érzé­séért. Mert már a születés előtti események is feledhetetlenek: a reménykedő rácsodálkozás, ahogy megfogan az ezt játsszuk ötlete, az első rugdalózások, majd a növekvő bizonyosság a világra jövő darab, mindnyájuk közös gyer­mekében, ahol mindegy már, milyen nemű lesz a kicsi, a miénk lesz, hogy aztán jöjjön az igazi katarzis, a sokat emlegetett születés, a bemutató napja. A szülés (az előadás) – ama­tőrök lévén – ugyanúgy egyszeri és megismé­telhetetlen, mint az ember esetében, de az utód maga a közös élmény, a hozzá vezető út, s mindaz, ami általa a csoport tagjaiban meg­változott.

Saját útjukat járva mindkét színjátszós kö­zösségünk átélte a fenti élményeket. Az első időszak összekovácsoló gyakorlatait, önfeledt improvizációit már a darabok témáinak elem­zését, mélyítését, a választott szerepek felépí­tését, a közös és egyéni ötletek megszületését szolgáló munkaformák váltották fel. A szerep­osztást szabályos casting keretében végeztük, ahol mindenki kipróbálhatta magát emelve a születő produkciók tétjét, eközben tanultuk a tapintatos értékelést, esetenként a bölcs bí­rálatot. A folyamat legkényesebb szakasza az utolsó próbák időszaka. Ekkor véget érnek a kísérletezések, az improvizációk rögzülnek, a szöveg kötötté válik, a szerepek állandósulnak, s az addig a gyakorlatokban lubickoló gyerek­színjátszó életkori és szakmai tudatosság híján könnyen elidegenedik a fegyelmezett, aláza­tot követelő és kitartó csapatmunkát igénylő összpróbáktól. Ha kellő lelkesítéssel, dicséret­tel és humorral fűszerezve ezt az időszakot át­vészeljük, akkor remélhetjük, hogy ott, ahol a pedagógia lassan véget ér, ott kezdődik va­lami művészet, valami színház-féle. A tavaszi bemutatóink visszhangja azt jelezte, hogy si­került megközelítenünk ezt az ideát.

A népi színjátékos hagyományokból épít­kező első csoportunk keresetlen egyszerű­séggel játszotta el Petőfi örökbecsű művét, A helység kalapácsát. A darabválasztást a csoport tagjai között fellelhető tehetséges fiúk egyéni kvalitásai inspirálták. Közülük is kiemelkedik a címszerepet játszó Büki Bence, a tapasztalt, nagy munkabírású színjátszós, aki fellépésé­vel, orgánumával, lendületes alakításával alka­ta ellenére is képes tartós figyelemre késztetni a nézőket. Fillár Csongor színeivel, rendkívül sokféle arcával, komikus vénájával nagyszerű­en alakította az intrikust, Müller Bálint pedig érzékeny, rejtőzködő tónusaival keltette élet­re a mélabús hősszerelmest. Emlékezetes pil­lanatokat okozott még Feiszthammel Brúnó vérbőn hadonászó Palkója, Hámory Milán blazírt bírója, Czibolya Zoltán tüsténtkedő csizmadiája. A lányok a darabbal együtt élve és mozogva falusiak, kikiáltók, narrátorok és rezonőrök sokszínű kavalkádját alkották. A műben fontos szerepet kapott az invokációt megszólaltató erőteljes kar, és a helyszíneket megsokszorozó, némafilmeket idéző árny­játék.

Nem kevés dramaturgiai munkát jelen­tett az Abigél színpadra állítása. Míg Petőfi vígeposzát a csapatmunkával megerősített egyéni alakítások megszületésének igénye vitte színre, addig az osztálytársakból szerve­ződő második csoport szereplését javarészt a folyamatos színpadi jelenlét és az együttes játék jellemezte. Darabunkkal az egyén és közösség viszonyát vizsgáltuk a regény első részét felölelő eseménysor bemutatásával, ami Gina érkezésétől, első botlásain, kikö­zösítésén át az emlékezetes óvóhelybeli megbocsátásig tart. A drámai sűrítésen kívül a játék közben eltartottuk ma­gunktól a játszók által az életben gyak­ran megélt helyzetet, s a darab készítése közben Gina tetteinek, gondolatainak értelmezésével rendre reflektáltunk is rá. Vitay tábornok lányának szerepében Nyőgéri Luca és Hortay Csenge is reme­kelt, mindketten meggyőzően alakítot­ták a gyökereit, biztonságát vesztett, a többiek szeretetéért titokban sóvárgó, riadtságában hibázó idegent. Az árko­di leányközösség mindenesének számí­tó Kis Marit hatalmas energiával Vajda Nóra elevenítette meg, a vágyaktól feszített, de rokonától rezignálttá fonnyadt Torma Piroskát a tehetséges Iveszics Vanda alakítot­ta a többi lány elsöprő lendületű közös jele­neteitől kísérve. Zsuzsanna testvér alakját a ballagó Dravecz Luca csendes együttérzéssel formálta meg. A regénybeli tanárok szerepébe két legendás régi színjátszós ugrott be Győri Barnabás és Berkes Bence személyében, a lá­nyát remegve szerető tábornokot pedig Lévai Attila tanár úr keltette életre.

A darabokkal háromszor is megörvendez­tettük közönségünket. Gyerekkorú nézőink jót mulattak a szélestenyerű helységi kovács kacskaringós kalandjain, és együttérző, fe­szült figyelemmel követték a Matula Intézet növendékeinek sorsát, mindkétszer társaik játékának hatása alá kerülve. Míg a szülők­nek, rokonoknak szánt előadás egyszerre volt a gyermekei tehetségében gyönyörködő és a témaválasztásért hálás közönség hol elérzéke­nyült, hol zajos ünnepe.

Papp Zoltán